Egy vasüzem telephelyén járunk, munkaidő után. Kiscsillag, Öcsi, Mesterúr, Andor és a többi kizsigerelt telepi munkás bosszúra készül a cég ellen: a cég megtagadta tőlük a jutalmat, ezért elhatározzák, hogy eladják a MÉH-ben a telepen összegyűjthető régi vasakat, az abból szerzett vadpénzt pedig elosztják maguk között. Az akcióból van, aki kivonja magát, van, aki kis szerencse híján belehal. Mégsem történik semmi tragédia, sőt, igazából semmi említésre méltó. Az egy főre jutó összeg elenyésző lesz, mit sem segít. A munkások rezignáltan főzik tovább a birkát a bográcsukban, és az irodaépület melletti hordókban tovább erjed a pálinka.
Ezzel a novellával lépünk be a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent Papp András-kötet, a Vadpénz szövegvilágába. Egy felismerhetően saját elbeszélői technika jellegzetességei bontakoznak ki a kötet címét is adó novellában, amely, ha tematikában nem is, a narrációt illetően annál inkább jól választott belépőként vezet a többi novella és tárca felé. A Vadpénz szereplői laza kontúrokkal rajzoltak, nyelvhasználatuk szinte mesterkélten közhelyes: „a fél tüdőmet kell kivenni, hogy a májamnak nagyobb hely legyen”; „Ne hagyd, hogy a fejedre szarjanak, van neked szád is” – sorakoznak a szövegben a munkás-szleng mindannyiunk által jól ismert, sztereotip tréfálkozó mondatai. A szereplők szájába adott sematikus nyelv, az elnagyoltan felrajzolt figurák teszik világossá: a Vadpénz elbeszélője nem szociográfiai tétet tűzött maga elé. Nem is lélektanit, noha néhány rövidebb, a közhelyes párbeszédekhez képest erősen kontrasztos, érzékeny kiszólás felvillant valamit egy-egy figura mögé képzelhető érzelmi történetből. Mintha a novella arra törekedne, hogy felmutassa: a személyiségeket elfedő, nyelvi „tektonikai lemezek” alatt, melyek a felszínen uniformizálják a megszólalókat, egy másféle közös nyelv megteremtését és működtetését tűzte célul maga elé: egy érzékeny, finom nyelvét, amelyet az elbeszélő hang ajándékoz az általa elbeszélt figuráknak. Az a hang, amelyik – a kötet fülszövegét megidézve – fülelve és mindent szemügyre véve a Vadpénz történetének zárásaképpen végül az irodaépületek melletti pálinkáshordók látványára fókuszál: „Az itt terjedő szag egyszerre volt édeskés és penetráns, mintha remények romlottak volna majdan lepárolható szesszé, amiben már éppúgy semmi nem emlékeztet a gyümölcsre, szilvára, barackra, almára, mint ahogyan a birkapörkölt sem emlékeztetett a leölt állatra. Vagy az egyik bogrács a másikra.”
A kötet első novellaciklusában, az Élménymedencékben sokszoros érvénnyel működnek tovább a Vadpénz narrációs sajátosságai. A tizenhat elbeszélésből álló, az Élet és Irodalom hasábjain korábban folytatásokban publikált Élménymedencék zavarba hozó fogással él: a novellákban különböző szereplők szólalnak meg, egyes szám első személyben beszélve egy másik szereplőhöz, aki majd a következő novella egyes szám első személyű beszélője lesz. Zavarba hozó, mert, csakúgy, mint a Vadpénz esetében, a szöveg nyelvileg nem különíti el a megszólalókat, s az olvasó nem kap semmiféle nyelvi jelet, támaszt a szereplők felismeréséhez. Ugyanazon a hangon szólal meg nő és férfi, bűnös és áldozat: Kopasz, Szivi, Blanka és Kancsijancsi, akiknek szövevényes viszonya csak lassan, novelláról novellára bomlik ki az olvasó előtt. A beszélő nyelv elfed, elfedez minden különbséget, a nyelvben „oldódva” súlyt veszít az egyén, minden múltbéli történetével, bűnével vagy áldozatiságával együtt. Mintha az arkhimédészi törvények ezekben a mondatmedencékben is érvényesek lennének. A fizikai törvények területéről jól ismert analógia nem véletlenül juthat az olvasó eszébe. Az Élménymedencék az írói szándék szerint is erősen metaforikus szöveg. A medencék mikrovilágának történései élettörténésekkel analógok, a medence mint teret és időt körbefogó, meghatározó keret a(z élet)történet; a víz, a benne terjedő hullámokkal a nyelv, a beszéd analógiája. „Úgy érzem, mintha finom és halk mondatokkal lenne tele a medence. Olyan könnyű kis súlytalan mondatokkal, amiben fürdeni és frissülni lehet, olyan mondatokkal, melyek öntermékenyítően alkotják újra saját magukat, hogy mintegy önmaguk megújuló fölöslegeként áradjanak túl a partokon és csorogjanak le a túlfolyón. És ezekből a mondatokból szavak gőzölögnek, halvány, átlátszó szavak, melyek épp akkor vesztik el értelmüket, mikor éppen kimondhatóvá válnának. És ekkor a szavak már nem szavak. A csönd párává sűrűsödik körülöttem, próbálok semmire se gondolni. Magamra sem, noha be kell látnom, ez elég nehéz, mert bizonyos értelemben már én sem létezem.” (Tanmedence). A medence-metafora lehetséges etikai vonatkozása is megfogalmazást nyer kérdés formájában a novellaciklus utolsó darabjában: „Kérdés: a mondatmedencében fürödve lehet-e tisztulni.” A kérdést joggal vehetjük komolyan. A nyelv performatív ereje, tudjuk, ígérni, esküdni, erőszakot tenni képes – hatalmában van-e a tisztulás-tisztítás lehetősége is? Különös, hogy Papp András prózája nem a várható válasz felé kalauzolja az olvasót: szövegeitől távol áll a katartikus erő. Az Élménymedencékben a kérdésre az elbeszélő hang mintha azzal adna választ: mindent számon tart, mindenre emlékszik, ám elmélkedő távolságtartásával az elbeszélés idejére súlytalanságba ringat, mindent elfedez.
Az Élménymedencék a leginkább meghatározó novellaciklus a kötetben. A szemlélődő, lassú, filozofikus narráció ezekben az elbeszélésekben nyújtja a legszebb olvasói élményeket. Az elbeszélés lassú tempójának legsikerültebb működésére példa, mikor az elbeszélő hang ideje teremti meg magát az elbeszélt történés idejét, mint az Élménymedence című novella hóesést leíró mondataiban „sűrű hóeséssel nézek szembe, azzal az éggel, mely ezen a téli délutánon nem tud sötét lenni, mert a város fényét visszaveri a zárt felhőzet, s ebből a narancsos gomolygásból előbb szürkén, majd egyre jobban kifehéredve hull alá hatalmas pelyhekben a hó. Várom, hogy a szememre szálljanak a fehér csillagok. Várom, hogy eltaláljanak, hogy befolyjanak a szemgödörbe, hogy az égi káprázat hideg tüskéi belém hatoljanak, szívják föl az idegeim, és nyilalljon az agyamig ez az elképesztő gyönyörűség. És némelyik pihe csakugyan megkeres, rám száll, egyetlen alig hallható sistergéssel szétolvad az íriszemen, apró, hűvös csókként feloldódik az arcomon, s én igyekszem nem pislogni, nem mozdulni, mikor az átváltozás forró pillanatában könnycseppként gördül majd végig borostás államon.”
A kötet erős nyelvi atmoszférát teremtő elbeszéléseinek és az elmélkedés műfajához legközelebb álló tárcanovelláknak a szövegvilágától elkülönülnek a ciklusokon kívül szerepeltetett novellák, közülük is különösen a Felhőkarcoló című novella. A szorongató, pszichothrillernek is beillő történet azt igazolja, hogy Papp András csendes, megfontolt elbeszélői nyelve, amelyet a kötet fülszövege „lassúbb folyású vizek”-hez hasonlít, s amely az olvasót legtöbbször az együtt szemlélődésre készteti, igazán felforgató erőket is hordoz magában.
A kötet második tárcasorozata, a Szárnyastárcák hat darabja tárcaregényként is olvasható, hiszen a hat különálló darabot halványan, szinte alig észrevehetően egy balladai homályossággal elmesélt sorstragédia elbeszélése fűzi össze. Egy, a negyvenes éveiben házasságtörést szenvedett, elhagyott férfi tragikus története bomlik ki a kertben megfigyelhető madarak viselkedésformáit regisztráló szöveg sorai között. Ismét zavarban vagyunk: a zömmel leíró, helyenként mesélő kedvű, nyelvfilozófiai eszmefuttatásokkal tűzdelt, villanásokra pedig költői erejű szöveg szinte rejtegeti a tragédiát – a mesélő-elmélkedő hangon elandalodva, kevéssé éles figyelemmel olvasva akár fel sem tűnhet a „balkáni áldozat” metafora súlya. Talán mert a Szárnyastárcák metaforikussága nem jelölő és jelölt kötelező haladási irányt megszabó kettősségében működik: madársors és embersors egyforma súlyú egymásra utalással, egymás tükörképeiként jelenik meg a szövegben. Ezt az egymásra tükröződést legszebben a karvaly elől menekülő gerle és a lelkileg összeomlott férfi lelki erőfeszítéseit egybevillantó kép jeleníti meg: „Bár tényleg el kell ismernem, galambot így még nem láttam repülni: emberfeletti erővel”. A Szárnyastárcák darabjai az Élménymedencékéhez hasonló megállapítást engednek meg az olvasónak: Papp András prózája nem tapint eleven sebekbe. Minden iszonyattól, tragédiától, fájdalomtól és bűntől távolságot tart a szemlélődés által. A szemügyre vevő, leíró és elmélkedő hangé a főszerep minden történetben, minden történet felett. Akárcsak – és talán legszemléletesebben – a Szilfákalja-sorozat Mentett változat című darabjában, ahol egy haldokló, öngyilkos fiatal történetét felvezetve az elbeszélő „nem átall” az épp uralkodó szélirányról tenni pontos megállapítást. A Szárnyastárcák elbeszélői hangja antihumánus, olyan értelemben, hogy az őt körülvevő világban az ember nem élvez semmiféle elsőbbséget a világ bármely más jelenségéhez képest.
A kötet vége felé, a Szilfákalja– és a Küszöbtárcák– sorozatokban egyre erősödik az esszéisztikus hang, a szöveg egyre messzebb rugaszkodik a szépirodalmiságtól. Az előbbi darabjai a klasszikus metaforát: a konyhakertgondozás és írás kapcsolatát járják körbe, míg az utóbbi, a Küszöbtárcák cím alá rendezett írások a mese, a színmű, a tárgyak, a tánc, a halál mibenlétéről és élettel való kapcsolatáról elmélkednek. Itt a lassú folyású mondatok sokszor megfeneklenek, a szemlélődés tárgyául választott jelenségek, apró történések elbeszélése néha közel esik az érdektelenséghez, a filozofikus szemlélődés nem egyszer közhelyes megállapításokban akad partra. („Egyetlen nagy mesefolyamban élünk; s ki-ki maga teszi magát saját meséjének hősévé.” – Egyszer és egyszer).
A prózakötet végső egyenlege mégis ez: szép prózaritmusú mondatok, csendes és elgondolkodtató elmélkedések, fűszernyi erős költészet: ez az a vadpénz, amit a szerző a világ elfekvőben lévő, haszontalan anyagainak összegyűjtésével értékké alakít és szétoszt az olvasói között. Anélkül, hogy áltatná magát: a világ ettől mit sem változik. Az olvasás idejére mégis könnyít a súlyainkon, elemel önmagunktól és történeteinktől, megajándékoz a szemlélődés pozíciójának lebegő mélységeivel és magasságaival.
Papp András: Vadpénz, Fiatal Írók Szövetsége, 2016. (Hortus Conclusus sorozat)
(Megjelent az Alföld 2017/2. számában)
Hozzászólások